Tengermoraj

Olyan érzésem van,mintha nem csak a várost, de engem is belepett volna az a combot pirító hideg.
 És sajnálom, de nehezen tudok kijutni...
De, még lélegzem, és talán, ez az ártalmatlan fehérség tart életben.

jeges tüzet kavarnak,

az irgalmatlan ég alatt

hanyatt dőlök a falnak.

A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.

Nyugodt voltam, nem is gondoltam volna, hogy izgulnom kellene, biztos voltam a sikerben.
 Leesett az első hó. Október vége van, nem csak az emberek hülyülnek meg , de az időjárás is megkergült. Reggel, amikor kinéztem az ablakon, azt hittem csak halucinálok, és csak a dér ülepedett rá mindenre. Aztán végül gyorsan elolvadt, ha az a néhány folt fehérség nem maradt volna elbújva néhány bokor alatt, járdán, vagy háztetőn, senkinek nem jutott volna  eszébe, hogy a hó miatt van ennyi lucsok.
  Amikor közölte velünk anya, hogy nem sikerült, valami kezelhetetlen érzés futott át bennem. Nem szomorú voltam, hanem rettentően dühös. Csak álltam, meredtem a homályos üvegtéglákra, és csúsztak a könnyeim.
 Leesett a baj ismét, egy hét alatt, másodjára. De aztán majd múlni fog az idő, majd elolvad a múlt, fel sem tűnne senkinek mi okozta a maradandó nyomot, ha az a pár perc hiánya ott nem lenne.
Ezt nem lehet majd  elfelejteni mint az első hóesést, ez nem fog a napsütésre elolvadni, itt az már kevés lesz.