Arra a kérdésre, hogy "Hogy vagy?", gyakran elgondolkozom mit is kellene válaszolnom. Általában jobban járok, ha csak annyit mondok: remekül. Viszont sokszor csak vékonyra húzom a számat és elfehéredek.
Hogy melyik a jobb...nem tudom. Nem tudok az emberek szemébe nézni, mert tuti elsírnám magam. És mondhatnám: - ó, igen! a matek doga miatt vagyok kiakadva- de,nem... Ez csak egy, a milliárd közül a bennem tátongó lyukban. Szóval igen...csak csendben, komótosan, mosolyogni próbálva mondom: jól...asszem.
Aztán tovább megyek a tömött folyosón, szemem ürege megtelik nedvvel, és magamhoz szorítom a könyveimet.
-Hogy vagy?- hangzik újra és újra bennem.
De csak lapítok, továbbra is csak elmerülök magamba, semmivel sem törődve. De hát, magammal sem vagyok őszinte, hogy is gondolnám, hogy másnak bármit szívemből elmondjak. Valójában, nem is akarom elmondani, mert nem akarom, hogy tudjanak rólam olyan dolgokat, amikben én sem vagyok biztos.
Néha így is túlzásba esek, és csak pofára huppanok, mert túl jónak tartok mindenkit és megosztom a dolgaimat...pedig én csak...bízok.
A választ még mindig nem tudom, hiába tipródom és próbálkozom...a kérdés is egyre bizonytalanabb, és a válasz, egyenesen megközelíthetetlen számomra.
Múlik belőlem az energia, pont úgy, ahogy a nyár múlik és őszre vált. Hideg lesz, komor, kicsit szeles és taszító...mint én is...
Igen, komor vagyok, megközelíthetetlen, saját magamnak is elérhetetlen. Olyan érzés ez, mintha kiesett volna belőlem a lélek, és csak test vagyok, gyenge, tudatlan, kihalt roncs.
-Hogy vagy?-... Sejtelmem sincs, azt hiszem, nem is vagyok...
