Tengermoraj

Hosszas filozofálás után, úgy döntöttem, hogy ilyen lesz a blogom. Kedves,színes,aranyos,cuki,szívet derítő, és kicsit zsúfolt,mint én is.

Ma reggel hatkor keltem. Elmentem lezuhanyozni és hajat mostam. Szépen megreggeliztem, az abonettkenyeremet,zöldfűszeres vajkrémmel és paradicsommal. Isteni volt.Elkészültem időben,és indultunk az iskolába 'andalúziával'.Sétálgatunk,beszélgetünk.Majd meglátott egy macskát. -jajj de cuki,édes bogyó.- mondta amit egy általános ember szokott reagálni egy hófehér macskára,aki éppen hempereg a homokban. Én szokásomhoz híven ( mivel utálom a macskákat, mert kétszínűek,hízelegnek,átvágnak ráadásul allergiás vagyok rájuk) oltottam.Erre andalúzia, azt mondta: ,,Te is csak egy ember vagy." -Hmmm. a mosolyom lepottyant a földre, és millió darabokra tört,majd elfújta a szél. Nem is tudtam mit mondani, egy darabig mentünk némán,csendben, szerencsére pont sok autó jött,így két felé nyíltunk az úton.Majd a zebránál megkérdezte,haragszom e.Természetesen nemet mondtam,mert nem haragudtam,csak tombolt bennem az indulat.
Nem volt jó kedvem, de próbálkoztam nem foglalkozni vele.Zsiráffal megbeszéltem a dolgot.Kiöntöttem magam,amit nem igazán szoktam. Majd Irodalom óra előtt, andalúzia odajött a padunkhoz, ott állt előttem vagy 10 percet, de nem néztem rá.Majd megszólalt: -Mért nem mondasz semmi?-  
- Nem itt akarom megbeszélni. Na jó.Elmondom.- majd felfázoltam neki, hogy nagyon sokszor megbánt, baromi érzékeny vagyok,és ha még 3 évig együtt akarunk élni,alkalmazkodnunk kell. 
  Majd bejött a tanárnő. Aki természetesen engem hívott felelni.Nem volt velem igazságos, ráadásul görcsbe van a gyomrom, mikor rám néz, nem hogy amikor feleltet... Szóval egy nulla volt. De nem izgat. Majd kijavítom, és tuti utál valamiért. Mert mindig engem szívat. Wáá.


   Na jó,jöjjön egy kis vicc is. Ofő. órán elővettem a kis tükröcskémet, hogy megnézzem nem kenődött el a sminkem. Aztáán, T.atya rám nézett, felhúzott szemöldökkel. Majd baromi vicces fejet vágott. És egész órán sminkkellékesnek hívott... 
 A buszra felszálltam,kicsit megkönnyebbülve, hogy végre hazamehetek gondtalanul.
-egy 90%-sat Orgoványig. A buszos bácsi néz.: -Gondold csak át milyen jegyet szeretnél...
Megnéztem a kártyám: Használható:2011.aug.31-ig. Azt köszi. ..
-na jó,akkor egy diákot Orgoványig..
Aztán kis idő múlva felpattant egy néni: Jegyeket,bérleteket...
Szóval hálás voltam a buszos bácsinak. És a Főnökömnek is a mai napért. Mert akadályok elé tett,de segített.
Ráadásul,nem is voltak olyan vészesek, csak én vagyok túl érzékeny. Viszont ha én sem tanulom meg kezelni, akkor nagyon rosszul fogok járni, már csak azért is, mert egy lelki roncs leszek, akin minden akadály kifog..
VISZONT, én ezt nem fogom hagyni, mert erős vagyok,és erős a hitem is a Nagyfőnökben.:)

mert vége van egy hétnek


Hmm..igen, a koleszos élet. Mindig rájövök hogy hogy utálom, közbe meg máshogy nem nagyon tudnék élni.
Nem szeretek korán kelni,de valószínű belerázódnék, hisz semmi sem lehetetlen. Dehogy a délutánjaimat elbuszozgassam, nekem arra nincs szükségem. 
a koleszt,pedig gyűlölöm. Nem szeretem, ha meg vagyok kötve, ekkor fürödj, akkor tanulj, foglalkozás,porszívózz fel, hagyjál békén,maradj csendben...Egyszerűen nem.
 Ráadásul, nincs meg az a létfontosságú dolog,amire nekem rettentően szükségem van.: az egyedüllét.
  De, nem igazán tudom eldönteni mi is lenne jó,
de mivel most itthon vagyok,elmegyek és alszom egy kiadósat táncig, mert,hulla vagyok.

Hajt a vágy hogy melléd üljek,
de nem szeretném, hogy besüljek.
Hozzád szolnék, de nem merek,
inkább még bátorságot szedek.

Kék szemeid csodaszépek,
kicsit félek, hogy odalépek.
de valami hátrahúz,
a kíváncsiság pedig nyúz.

Dobsz egyet a hajadon,
-remélem ön még hajadon-
mondom magamban,
s csalfa mosolyt csalok ajkamra.

Minden egyes napon,
látlak a folyóson és nagyon,
elkap a hév,
ereimben lüktet a vér.

Ülsz a padon, és hallgatod a zenét,
amit én nem tudok,mert ellopták az enyém.
Szóval,akár oda is ülhetnék melléd,
ha végre én is erősebb lennék.

                                                           Csak az elviselhetetlen magány