Minden nappal egyre messzebb kerülünk egymástól. Csak nézem magunk mögött azt a sok ott felejtett holmit és emléket, amit még nem rég úgy neveztünk, hogy a miénk.
Most már csak te vagy.
Meg én.
Nincsenek már becézgetések és félszavakból megértés, egymás mellett is már csak régi ismerősök vagyunk. De talán egyre inkább idegenek.
Álmaimban még sokszor felbukkannunk, mintha mi lennénk, de már nem az igazi. Csak forgolódom és rúgkapálok, reggel pedig csak szorító ürességet érzek, és hideget körülöttem. Mert nem vagy itt.
Reggelnte nem írsz, nem is várom már, csak konstatálom, hogy semmi.
Pittyeg a tinder, új pár, igen, egy újabb szakállas hasonmásod jobbra húzott megint. De nem beszélek.
Hidegek a novemberi napok. Ha süt a Nap, kiállok alá, és becsukom a szemem. Hagyom, hogy felmelegítsen kicsit, hogy olvadjon kicsit a tömör gondolatmenet, ami zakatol belül.
Ki akarom olvasztani magamból a darabjaidat.
Lépésről lépésre botlok beléd. Már bánom kicsit, hogy úgy ragaszkodtam hozzád. Nincs olyan, hogy valamibe ne lenne ott a lényed, egy helyen, egy szóban, egy tárgyban, egy akármiben.
A sorozatomat miattad nézem, egy csomó kedvenc számodat én mutattam neked, tortilla chipset és sajtszószt veled ettem először, ha kijött egy új film együtt néztük meg, jöttél reggel, jöttél este, vártam a hétvégét, neked akartam mindent elmondani és megmutatni elsőnek.
Hozzád kötöttem mindent.
De most már lassan elvágom a szálakat.
Csak kezdek kicsit belefáradni ebbe a kibaszott hullámvasútba, hogy hol fent vagyok, hol lent, hol forog velem a világ, hol lassan tol lefelé.
Minden nap lepakolok magamról egy kis részt az eddigi életemből, és próbálom felszedni az újakat. Csak egyelőre nincsenek egyensúlyban.
Hozzászokom újra, hogy az egész ágyam az enyém, hogy nem kell karácsonyi ajándékon törni a fejem, hogy több időt szánhatok magamra, hogy újra ismerkednem kell, hogy többet tudok lenni újra a családommal, a régi barátaimmal, régi önmagammal.
Csak újra kell kezdenem.
Azt hiszem, itt az ideje megtalálni a boldogságom!
