Mindenkinek van egy terve.
Vagyis legalább egy.
Amiket általában a gimnázium után felállítunk magunk elé, bemérjük a célt, hogy na, oda kell eljutni, egy centivel sem hátrébb, vagy éppen előrébb.
Elhatározzuk, hogy 23 évesen lediplomázunk az elsőre kiválasztott szakon, ahova elsőre felvettek, elhelyezkedünk olyan munkahelyre, ami szigorúan kapcsolódott az elvégzett egyetemhez, 25 évesen megvesszük az első közös házat, vagy lakást, 26 évesen gyereket szülünk a férfinek, akivel már legalább 22 éves korunk óta együtt vagyunk. Aztán elkészült a nagy mű igen, a kép pihen, az alkotó meg egy életre megutálja magát és az életet.
Mert, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Foggal, körömmel ragaszkodni akarunk az elképzeléseinkhez, amikor az élet teli torokból üvölt nekünk, FORDULJ MÁR MEG, TE BAROMÁLLAT!
És mi mégis inkább előre mennénk, leszegett fejjel, megtört háttal, üres lélekkel.
Mert meg akarunk felelni másoknak.
Mert félünk, hogy csalódást okozunk.
Mert kevesebbnek érezzük magunkat.
Mert kudarcot vallunk önmagunkkal szemben.
De ez hülyeség.
Miért kellene csak azért végig szenvedni egy iskolát, mert mondjuk a 3 diplomás barátom anyukája, mindig azt kérdezi, még nincs meg az első diplomád sem?
Miért kellene leélni az életünket egy olyan kapcsolatban, ami teljesen megnyomorít minket, felismerhetetlenre zúz, és olyanokra késztet, amik már nem ránk vallanak, csak azért, hogy az emberek ne ítéljenek el a faluban, vagy hogy a gyerekeknek jobb legyen. Hogy lehetne jó a gyerekednek, ha Te boldogtalan vagy?
Miért kellene azzal foglalkoznunk, amit tanultunk, miért ne tanulhatnánk új dolgokat, jelentkezhetnénk új állásokra, kezdhetnénk újra a karrierünket?
Miért akarjuk tökéletesre az életünket?
Miért ne lehetne kicsit átírni az egészet?
Miért ne csavarhatnánk meg a világunkat ötször, csomózhatnánk össze, és aztán, ha eljön az ideje, miért ne bonthatnánk ki újra?
Mit ér a szaros kis életünk, ha úgy ússzuk végig, hogy közben körül sem néztünk, még ha a célt el is értük, miért lennénk boldogok,ha sosem voltunk azok?
Mi a faszt jelent egyáltalán igazán boldognak lenni?
És a picsáért hajtunk érte ennyire?
És ki van itt a Földön bárki is, aki megmondhatná Neked, hogy hogyan, és mitől legyél boldog?
Hát megmondom!
Te vagy.
Az életed felett, Te vagy, aki bármilyen döntést hozhat, aki formálhatja, eldobhatja, megragadhatja ezt a kibaszott szempillantást, amit talán életnek hívunk.
Én már nem tudom mi is ez az egész.
Rossz játék.
Macskafogó.
Vagy orosz rulett.
Már részegen sem látni a körvonalakat.
Labirintus talán.
Mindenesetre ide-oda kapkodom a fejem, hogy megússzam a boldogságom, meg a célokat valahogy közelebb, de magasabbra tegyem, de valahogy sehogy sem akar összejönni.
De ha majd fekszem a halál ágyán, arra akarok gondolni, hogy úgy éltem, ahogy kellett.
Összegubancolódva, egymásba forrva, de végül kiegyenesedve, mert az enyém volt.
Francba a tervvel!
Újratervezés.
