Pár nappal ezelőtt kezdetét vette az, amit szerintem sokan, beleértve engem is, nem hittünk el: hogy bekövetkezhet a kimondhatatlan. És nem azért, mert elképzelhetetlen lett volna, hanem mert annyira bizakodó, és naiv fiatal felnőtt vagyok, hogy bíztam a felelősséggel bíró vezetők emberségében.
Tulajdonképpen rémes, hogy a háború fogalmával csak most foglalkozom először, hiszen sajnos folyamatosan vannak országok, akik fegyveres harcban állnak egymással, mint például Etiópia, Afganisztán, Irán, Haiti, és a többi, de egyáltalán nem kevésbé fontos hely.
És mégis mi az oka annak, hogy ez most olyan rosszul érint engem?
Elsősorban azért, mert két barátom is Ukrajnából származik, az egyikük éppen Kijev metróaluljárójában próbálja átvészelni a támadásokat az orosz katonáktól, reménykedve abban, hogy az ukrán harcosok meg tudják védeni független országukat.
Ez a lány, aki az egyik legpozitívabb, legörömtelibb, legöneztelenebb ember, akivel életemben találkoztam, most éppen nem alszik már napok óta, mert attól retteg, hogy többet nem ébred fel. Ő azt írta saját magáról, hogy az a lány, akiről fentebb írtam, többet nem létezik, mert teljesen megváltoztatták a történtek.
A félelem. A bizonytalanság. A háború.
A másik fiúról napokig nem hallottunk semmilyen hírt, ma reggel viszont megkönnyebbültünk, mert életben van, viszont az, amit írt, egy percig sem volt megnyugtató.
- Nem, nem vagyunk jól.
- Nem, a családunk nincs biztonságban.
- Nem, ennek nem lesz hamarosan vége, ebben kár is reménykedni.
- A városomban az utak és a hidak le vannak rombolva, nincs hova menekülni
- Senki nem szereti azokat az embereket, akik gyilkolnak, de ők azt kapják majd, amit megérdemelnek: Karmát.
De kitartanak. És bíznak a saját országukban, bíznak a körülöttük lévőkben, bíznak bennünk.
Nem szeretnék most belemenni jobban a politikai dolgokba, hogy mit miért, kit kicsoda, hányan hova, mert ez nem az én reszortom, de szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a háború N.E.M. O.K.É.!
Embereket ölni embertelenség!
Lerombolni egy teljesen független országot nincs rendben!
El sem merem képzelni, mit éreznék, ha egyik hajnalban arra kelnék, hogy egész Budapest a vészvédelmi szirénáktól zúg. Milyen félelem uralkodna el nem csak rajtam, de mindenki máson, aki szeret valakit, az életét, saját magát.
És igen, ez a másik oka, hogy ennyire szarul érint ez engem, minket, hiszen a határ kb. 300 km-re van tőlünk. Hívhattok önzőnek, elfogadom.
Sehol a világon nem lenne szabad, hogy bárki is fegyvert fogjon, hogy bárkinek is az életéért kelljen küzdenie, azon kívül, hogy nap, mint nap meg kell dolgoznia a mindennapi kenyeréért. (Ami mondjuk szintén nincs rendben, de az másik téma)
Azok, akik azt harsogják az interneten, hogy ja, de hát megérdemlik, meg Ukrajna így meg úgy, diktatúra a köbön, nekünk semmi közünk ehhez, Putyin nyerjen, kapjuk vissza Kárpátalját, azoknak üzenem:
Csak egy percre gondolj bele abba, hogy mi történne akkor, ha neked kellene magad mögött hagyni a rengeteg pénzt beleölt albérletedet, vagy lakáshiteles ingatlanodat, leköltözni a metróalagutakba, hajléktalanként azon reménykedni, hogy egyszer minden a régi lesz.
Végignézni, ahogy lerombolják az otthonodat, a helyeket, amikhez emlékek, sikerek, erőfeszítések fűznek.
És ezek csak a materiális dolgok, az emberi egzisztenciához tartoznak.
Gondolj bele abba, ha nem tudnád megakadályozni, hogy a saját fiadat, testvéredet, szerelmedet, barátodat, apukádat behívják, hogy harcoljon a hazájáért, vagy ne adj isten éppen te vagy az, akit erre köteleznek.
Gondolj bele abba, hogy ezek a szörnyűséges dolgok itt vannak mellettünk, az egész világban, és te tehetetlen vagy.
Vagyis ne gondolj bele, mert óriási gombóc lesz a torkodban, és a szorongásod napokig kitarthat.
De azért szedjétek már össze magatokat!
Számít, hogy Kárpátalján magyarok vannak?
Számít persze, de nem csak azért, mert ők is magyarok, hanem azért, mert ők is emberek!!!
Ember a magyar, ember az ukrán, ember az orosz, ember az afgán, az etiópiai, a zsidó, a kövér, a meleg, a sárga, a fekete, még Putyin is az.
És embereket ölni NEM OKÉ.
Rombolni, támadni azok szoktak, akik gyengék belül.
Koncentráljatok a jelenre, magatokra, a jövőre, egymásra!
Nekem is lesz egy fontos interjúm holnap, most már arra fogok készülni, az élet előre halad, de képtelen voltam addig másra figyelni, amíg nem adtam ki ezt a feszültséget magamból.
Persze azokon a dolgokon kell aggódnunk, amikre befolyásunk van, de attól nem kell csukott szemmel elmenni, hogy ja bocs, nem láttam semmit.
Hisz emberek vagyunk.
Imádkozzatok azért, hogy vége legyen, hogy jó döntéseket hozzanak, hogy ne legyen több vérontás, megtorlás, robbantás. Ha tehetitek adományozzatok, ha nem, akkor adjatok hangot!
U.i.: Arról nem is beszélve, hogy sokan vagyunk, akik szívében magyar katonák, rendőrök különleges helyet foglalnak el, és számítani lehet rá, vagy már van is ilyen, hogy nekik is fel kell venniük a legerősebb páncéljukat, és helyt kell állniuk a parancsoknak. Összeszorul a szívem, és szörnyű belegondolni, hogy bajuk lehet. Így, ha van Isten, én minden gondolatomat rájuk is irányítom!
