Rohanok.
Minden egyes nap ziláltan ébredek, mint aki csak két órára feküdt le éjjel, és az egy óra mély alvást, felváltja a temérdek mennyiségű álom örvény, ami reggelre semmi értelmet nem von maga után, csak azt, hogy basszameg, valami baj van velem.
Aztán folytatódik a rémálom, mert vékony vonal választja el a képzeletet a valóságtól, de ilyenkor azt kívánom, bárcsak megcsíphetném magam, vagy bárcsak félbeszakítaná az éjjelt, a szomszéd lakást felújító vérbeli kőművesek masszív ordibálása, de nem, a trágár szavak megmaradnak, úgy, mint a rothadó valóság is, amit életnek nevezünk.
Aztán csak nézek el a kávém fölött reggel, hogy ez nem történhet meg velem.
Még egyszer nem.
Nem, az élet már túl sokat vett el, és keveset adott ahhoz, hogy ezt újra és újra eljátsza velem. De ilyenkor már az is átfut az agyamon, hogy ennek az egésznek, én vagyok az oka.
Ébren akartok tartani?
Akkor ennél erősebb hatások, vagy szerek kellenek!
Mindig azt hiszem, hogy rendeződnek körülöttem a dolgok, hogy az élet végre kegyes lesz, hogy ez a kibaszott kacskaringós út, egy idő után kiegyenesedik, de az istenért nem akarja az igazságot.
Rohanok.
Minden nap ziláltan fekszem le, mert nem vagyok felkészülve arra, hogy vajon mit hoz a holnap.
Mert bele sem merek gondolni.
Mert annyi kérdés lóg nap, mint nap a levegőben, amire lefekvés előtt sem érkezik válasz, hogy másnap csupán a bizonytalanságban úszunk, és gondolhatod, hogy nem előre felé.
Mindig, amikor már meggyőztem magamat arról, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell, akkor fordul a szél, és felborít raftingolás közben.
Pedig nem tudok raftingolni. Nagyon nem.
És az élet mégis megkockáztatja, lássuk mire vagy képes.
És nagyon úgy tűnik, hogy a cél előtt, mindig ez a nyavajás áll nyerésre, bármilyen gyorsan is evezek, bármilyen cseles is próbálok lenni, bármennyire is küzdök, bármennyire is akarom elérni végre, hogy még, ha nem is első, de egy kicseszett negyedik helyet elérjek, ahogy általában mindig életem során.
Szeretném azt mondani, hogy nem érdekel, hogy tojok rá, mi mindenen és mennyiszer kell keresztül rágnom magamat, de nem így van.
És habár nem szeretném az életem 100%-át kőbe vésve megtervezni, jó lenne tudni azt, hogy legalább a 60%-a, már megalapozottan áll, bármelyik irányba haladok is, és ha egyszer odaérek, akkor gyengéden megölel és megsimogatja a fejemet: tudtam, hogy képes vagy rá.
De egyelőre 30%-át sem látom magam előtt.
Néha elmélázok azon, hogy lehet, hogy nekem ez nem jár. Lehet, hogy nekem más van megírva, lehet, hogy idő előtt végleg felborulok, és nem fogok már többé kibújni a csónak alól. Hisz nem lehet mindenkinek egyforma életútja, sőt, ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor rájövünk, hogy a végcél sem egyezhet mindenkivel.
Rohanok.
És amikor már azt hiszem, hogy nincs több ugródeszka előttem, becsukom a szemem, hogy arra tudjak gondolni, hogy végre célba érek.
És abban a pillanatban, átesek valamin, ami azelőtt nem volt ott. Legalábbis, nem láttam, hogy ott van.
Aztán ömlik a vér az orromból, a térdemnek égett bőr szaga van, és marja a húsba fúródott vörös salak a sejtjeimet.
Fújom, de valahogy nem enyhíti a fájdalmam.
Fújom, de csak szédülök tőle.
Szomjas vagyok.
