Ketten öltük meg őket.
Hallottam, ahogy felsikított, amikor elkapta a szárnyánál fogva, mintha érezte volna, hogy mi fog történni ezután. Én is tudtam.
Megkötöttük a lábát, majd csendben, elvágta a nyakát.
Ahogy folyt a vére, egyre inkább rángatózott, próbált még menekülni, vagy csak az idegek miatt inkább, de reszketett.
Még utoljára végig futott a hörgése a hátamon, ahogy feladta a teste a küzdelmet ellennünk.
Győztünk.
Megcsapott a büdös leforrázott gőze.
Kapkodtam a forró, koszos tollait a hátából. Még undorodni sem volt időm tőle, mert a mama már hozta a következőt, jött, és mondta, így, markold meg kislányom, és tépjed, tépjed, mert kihűlik.
Az arcomba fröcskölt.
A nyakából még csurrant a vér, folydogált rajta egy ideig, majd megalvadt, a tollára száradt.
A tokok alatt a bőre fehér volt, eres. Miközben rángatózott, véraláfutásosak lettek a szárnyai.
Szép nagyok voltak.
Átmostuk őket, lepörköltük. Éreztem, ahogy száll kifelé a kiskonyhából az égett szőr, és bőr szaga. Kirázott a hideg.
A mama egy késsel, és egy ollóval darabjaira faragta a húsokat.
A belet a kutyának kellett dobnom. Ő mohón nézett, és alig várta, hogy megkabja a darabot az állatból.
Fújt a szél. Veszettül.
Vitte magával a tollakat, a szagot, a csurgó vért, a kiöntött vízet, a sikolyt, a csapkodást, a mészárlás rezzenéseit.
Elégedetten néztünk egymásra a mamával, lám, mi voltunk az erősebbek.
És ez mind így volt szörnyű, és egyben természetes.
A természetes erőszak.
