Tengermoraj

Fura, hogy minden alkalommal amikor belenézek a tükörbe, valahogy mindig másnak látom magamat, a tekintetem, az arcom, a hajam, valahogy pillantról pillantra változik, közben mégis ugyanaz maradok.

Te szoktál így érezni?

Azon is mindig elszörnyedek,  hogy az összes képen teljesen máshogy nézek ki, mint amilyennek elképzelem magamat, és olykor eltűnődöm azon, hogy vajon mások is ilyen csúnyának látnak?

Mi az az egészséges önkép? 

Igazából nem tudom, hogy én meg tudom-e rendesen fogalmazni. Meg lehet nem is az a lényeg.

Én úgy látom, hogy sokan azokra a mintákra építjük a személyiségünket, amit a társadalom "normálisnak" diktál, próbálunk beilleszkedni, próbáljuk megszerettetni magunkat azért, hogy végre úgy érezzük magunkat, ahogy azt kell, teljesnek.

Csakhogy ez a megfelelési kényszer, amit sokszor tanúsítunk a körülöttünk lévőknek, a social media-nak, azoknak az embereknek az utcán, akiket valószínűleg sohasem látunk többet.

Ezek a megfelelések persze nem minden esetben kell, hogy vonjanak maguk után negatív tartalmat. Hisz ki ne szeretne megfelelni a szüleinek, hogy bebizonyíthassuk nekik, hogy nem hiába neveltek minket olyannak, mint amilyeneknek mindig is akartak. Teljesnek.

Ki ne szeretné, hogy a munkahelyén, végre elismerjék a munkáját, a kitartását, a szorgalmát, a személyiségét? 

Mindig küzdünk valamiért, mindig formálódunk valami kedvéért, de ez általában segít abban, hogy tényleg azokká legyünk, akik mindig is akartunk lenni. Teljesek.

Nehéz lenne megragadni azt, hogy mi is az egészséges önkép.

Hisz annyira tűnékenyek vagyunk, mint a tenger, vannak jobb, és vannak rosszabb napok, olyankor valahogy másképp látjuk magunkat minden oldalról. De ez azt hiszem egészséges. 

Próbálgatjuk magunkat egyik percben, a másik évben, holnap, és azután, feszegetjük a határait annak, amik vagyunk, hogy mennyit bírunk, mit látunk magunk előtt, miben tudnék jobb lenni, vagy éppen miért vagyok rosszabb, minden nap megvizslatom magamat a tükörben, és konstatálom, ez vagyok én. 

Barbi vagyok, 22. Hol vörös, hol lila a hajam, de általában a vörös pingmentjeim kilökik magukból a többi színt, mert úgy gondolják, uralkodhatnak a hajamon. De én nem adom fel. Ha belenézek a tükörbe, és mosolyogni kezdek, látom a vonalakat az arcomon, a 0.5 mm-es foghézagomat, látom, hogy fentebb csúszik a szemem, és valahogy megváltozik minden. 

Barbi vagyok, 22. Egyetemista, és reménytelen álmodozó. Hiszek abban,hogy egyszer lehetőségem lesz pandát fogni a kezeimben. Még mindig meggyőződésem, hogy valahol ebben a kicseszett nagy világban, vár még rám valahol, valaki, hogy végre azért szeressen, ami vagyok.

Szeressen minden egyes óriás gyűrűmmel, minden foghézagommal, az összes szarkazmusommal, az öleléseimmel, a tornacipőmmel, a panda mániámmal, az összes tüsszentésemmel. 

Ne leszedni akarjon rólam dolgokat, hanem értse meg, hogy én a hibáimmal együtt vagyok teljes.

Mint, ahogy mindenki más.

Mennyiszer beleestem már abba a hibába, hogy próbáltam teljesen más képet adni magamról, mint aki valójában vagyok. Alakítani úgy magam, hogy az majd talán tetszeni fog másnak. És lám, nem sikerült megváltoznom, mert én ettől sokkal jobban szeretem magamat, mintsem foltozzam a hiányokat más kedvéért.

Feleslegesen aggatjuk magunkra a negatív jelzőket. Csúnya, nagyfog, csámpás, barna, kövér, túlszőrös, túlalacsony, túlmagas, nemelégjó, száraz, reménytelen, semmirekellő, tehetségtelen, nagysegg, kismell, nagyszáj, kisszem. 

A társadalom elítél, és leír. Mindenkit. Nincs igazán kívétel, egyik ember, a másikat,ha ismeri, ha nem, már pontozta, lemérte, vizslatta, fintorgott rá, és meg is született a döntés: te ilyen vagy.

De ezek csak képek. Nézőpontok. Érdektelenek. Ítéletek. 

Miért kellene hagynunk, hogy mások mondják meg, minek, és kinek érezzük magunkat. Amikor ez a mi kezünkben van. A saját tükrünkben. Bennünk.

Talán az az egészséges önkép, amikor minden alkalommal, amikor belenézünk a tükörbe, és még, ha idegennek is tűnünk hirtelen magunknak, eltudjunk mosolyodni, és azt mondani, hát, most ilyen vagyok. De még nincs vége a napnak.

Az ember valahogy mindig a boldogságra szomjazik.  Ez persze relatív, mindenkinek mást és mást jelent boldognak lenni, de végeredményben az érzés ugyanaz.

Csakhogy, sokszor annyira meg akarjuk szerezni, hajtjuk, kergetjük, üldözzük azt, amitől végre valahára majd teljesnek fogjuk érezni magunkat, hogy egy idő után már nem is látjuk szépnek, ami annak tűnt.

Mert ez a reménytelen kutyafutta amit néha képesek vagyunk megtenni azért, hogy többek legyünk, olykor fordítva sül el.

Néha állj meg, és kérdezd meg magadtól: ,,Elégedett vagyok?"

Néha elfelejtjük ezekben a fogócskákban, hogy mi is számunkra az az igazi boldogság, amit már egyszer mondjuk átéltünk, és inkább átformálódunk azzá, amit éppen az adott helyzetből kapni tudunk. Elfogadunk. Beletörődünk.

Mert egyszerűbb.

Egyszerűbb tettetni azt, hogy boldognak hiszed magad, mintsem, hogy szembe nézz azzal, hogy valójában még soha nem voltál mélyebben, vagy hogy a várt hatás, nem az az eufórikus bizsergés, amire már alig emlékszel, de ha újra felbukkanna, akkor azért tudnád, hogy ez az a bizonyos.

Próbálkozunk.

És ki is hibáztatna minket ez miatt? Hisz reménytelen álmodozóknak születtünk a Földre, hinni, meg reménykedni, hogy végre jó legyen.

Az ember tanul. Minden délibábból, amiről képet készítünk, kinyomtatjuk, bekereteztetjük, megkedveljük, szeretgetjük. aztán egy idő után elpárolog, és rájövünk, hogy nem minden igazi körülöttünk.  És ezek a délibábok adnak előbb utóbb képességet arra, hogy meg tudjuk különböztetni, a nem minden aranyat, ami fénylik, a valóditól. 

Megtanulhatod,- anyukám szavaival élve-, hogy a szerelem úgy jön, mint a gyorsvonat, és, ha kicsit is erőltetned kell a dolgokat, akkor nem felszállsz rá, hanem elütteted magadat. (jó ezt az utóbbi részt én tettem  hozzá)

Tanuld meg, hogy az igazi boldogság nem ott kezdődik, hogy megszeretteted magadat mással, hogy próbálsz burkolózni egy másik személybe, hogy felejts. Az igazi  boldogság az, amikor végre saját magadat meg tudod szeretni annyira, hogy ezt észre vegye más is, és aztán azért szeressen meg, aki valójában vagy.

Ne másokat keress, hogy rendbe hozza az életedet, mert arra rajtad kívül senki sem képes. Persze a kapcsolatok segítenek, támogatnak, építenek, de a lényeg, rajtad áll.

Ha valakinek meg akarsz felelni, az ne a következőleg szembe jövő pasi legyen, vagy az elviselhetetlen főnököd, hanem Te, önnönmagadnak akarj megfelelni. Mert itt kezdődik el a boldogság. Magadban. Ha kényszert érzel arra, hogy mást mutass, mint aki vagy, csak visszavesz a kisugárzásodból, és soha nem fognak megismerni igazán, soha nem fognak megszeretni azért, aki valójában vagy. 

A boldogság benned kezdődik, persze, egészséges körülmények között.

Látod, mennyi mindenre jók ezek a fránya délibábok?

Csak erősebbek leszünk tőlük, mert ezek a délibábok adnak előbb utóbb képességet arra, hogy ha a valódi boldogság az utunkba kerül, akkor ne fussunk előle fejvesztve, hanem szembe nézzünk vele, megöleljük és azt mondjuk, már régóta vártalak.