Tengermoraj

Rohanok.

Minden egyes nap ziláltan ébredek, mint aki csak két órára feküdt le éjjel, és az egy óra mély alvást, felváltja a temérdek mennyiségű álom örvény, ami reggelre semmi értelmet nem von maga után, csak azt, hogy basszameg, valami baj van velem. 

Aztán folytatódik a rémálom, mert vékony vonal választja el a képzeletet a valóságtól, de ilyenkor azt kívánom, bárcsak megcsíphetném magam, vagy bárcsak félbeszakítaná az éjjelt, a szomszéd lakást felújító vérbeli kőművesek masszív ordibálása, de nem, a trágár szavak megmaradnak, úgy, mint a rothadó valóság is, amit életnek nevezünk.

Aztán csak nézek el a kávém fölött reggel, hogy ez nem történhet meg velem.

Még egyszer nem.

Nem, az élet már túl sokat vett el, és keveset adott ahhoz, hogy ezt újra és újra eljátsza velem. De ilyenkor már az is átfut az agyamon, hogy ennek az egésznek, én vagyok az oka.

Ébren akartok tartani?

Akkor ennél erősebb hatások, vagy szerek kellenek!

Mindig azt hiszem, hogy rendeződnek körülöttem a dolgok, hogy az élet végre kegyes lesz, hogy ez a kibaszott kacskaringós út, egy idő után kiegyenesedik, de az istenért nem akarja az igazságot.

Rohanok.

Minden nap ziláltan fekszem le, mert nem vagyok felkészülve arra, hogy vajon mit hoz a holnap. 

Mert bele sem merek gondolni.

Mert annyi kérdés lóg nap, mint nap a levegőben, amire lefekvés előtt sem érkezik válasz, hogy másnap csupán a bizonytalanságban úszunk, és gondolhatod, hogy nem előre felé.

Mindig, amikor már meggyőztem magamat arról, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell, akkor fordul a szél, és felborít raftingolás közben. 

Pedig nem tudok raftingolni. Nagyon nem. 

És az élet mégis megkockáztatja, lássuk mire vagy képes.

És nagyon úgy tűnik, hogy a cél előtt, mindig ez a nyavajás áll nyerésre, bármilyen gyorsan is evezek, bármilyen cseles is próbálok lenni, bármennyire is küzdök, bármennyire is akarom elérni végre, hogy még, ha nem is első, de egy kicseszett negyedik helyet elérjek, ahogy általában mindig életem során.

Szeretném azt mondani, hogy nem érdekel, hogy tojok rá, mi mindenen és mennyiszer kell keresztül rágnom magamat, de nem így van.

És habár nem szeretném az életem 100%-át kőbe vésve megtervezni, jó lenne tudni azt, hogy legalább a 60%-a, már megalapozottan áll, bármelyik irányba haladok is, és ha egyszer odaérek, akkor gyengéden megölel és megsimogatja a fejemet: tudtam, hogy képes vagy rá.

De egyelőre 30%-át sem látom magam előtt.

Néha elmélázok azon, hogy lehet, hogy nekem ez nem jár. Lehet, hogy nekem más van megírva, lehet, hogy idő előtt végleg felborulok, és nem fogok már többé kibújni a csónak alól. Hisz nem lehet mindenkinek egyforma életútja, sőt, ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor rájövünk, hogy a végcél sem egyezhet mindenkivel.

Rohanok.

És amikor már azt hiszem, hogy nincs több ugródeszka előttem, becsukom a szemem, hogy arra tudjak gondolni, hogy végre célba érek.

És abban a pillanatban, átesek valamin, ami azelőtt nem volt ott. Legalábbis, nem láttam, hogy ott van.

Aztán ömlik a vér az orromból, a térdemnek égett bőr szaga van, és marja a húsba fúródott vörös salak a sejtjeimet.

Fújom, de valahogy nem enyhíti a fájdalmam.

Fújom, de csak szédülök tőle.

Szomjas vagyok.

Te hiszel a véletlenekben?

Vagy azt gondolod, hogy előre minden el van tervezve, megvan írva, és az úgy is lesz?

Én valahogy a kettő között vagyok. 

Azt gondolom, hogy mindenkinek van egy saját kijelölt útja, amit be kell járnia, ha kell egyedül, ha lehet, valaki mással. Van egy vég, amibe el kell jutnia, és közben érhetnek meglepetések, de tulajdonképpen minden okkal történik.

Mindig azt szoktam mondani, úgyis úgy lesz, ahogy lennie kell.

Mindenből tanulunk, minden új emberből, minden megismételt hibából, minden veszteségből, kapunk valami újat, erősebbek leszünk, gyűjtjük magunkba az emlékeket, gyűjtjük a pofonokat, hogy amikor az élet odaállít ahhoz a bizonyos ÓRIÁSI dolog elé, te tudj egy hatalmas jobb egyenest adni.

Annyi ezzel a baj, hogy útközben rohadtul nehéz folyton hinni abban, hogy ez a rengeteg szarság a mi fejlődésünket szolgálja, ami végül elvisz oda, ahol majd az angyalok bodysurf-fel maguk fölé emelnek, és kiabálják, hogy igen! Megcsinálta.

Mert tényleg nem egyszerű.

Mert csalódunk a másikban, akiben bíztunk, és hittük, hogy valamiért Ő más, de aztán előbb-utóbb csak kiderül, hogy nem lehet minden tündérmese. 

Mert az túl egyszerű lenne.

Mert néha el kell esni.

Mert néha mások döngölnek pofával a porba.

De egyedül Te vagy az, akinek fel kell tudnia állni. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha nem érzed magad hozzá elég erősnek.

Akkor is, ha nem akarod elhinni, hogy ez veled történt.

Pedig igen. 

Lehet azért, mert nem figyeltél, lehet azért, mert naív voltál, felkészületlen, lusta, ideges, depressziós, kimerült, vagy éppen csak nem láttad, mi közeleg feléd.

De tudod, ha már egyszer voltál fent, akkor idővel, megint sikerülni fog.

Csak nézd végig az életedet, írd össze a hibáidat, írd össze a sikereidet. És nézz magadba.

Néha ahhoz, hogy új dolgok történjenek, el kell engedni a régieket, fel kell robbantani. Hogy ezer és ezer darabjaira hulljon.

Gondolkozz el azon, hogy min kell változtatnod. Gondolkozz el azon, ki az, aki hátráltat, ki az, aki kihasznál. Ki az, aki mindig ott van. 

Ki vagy te.

Ki vagyok én.

Gondolkozz el azon, hogy mi történt egy év alatt. És habár, rájöttem, hogy én nem hiszek már ebben az újévi újrakezdésben, mert az ember, bármikor dönthet úgy, hogy új időszámítást ad az életének, de ha leülsz, és elkezded írni, akkor rá fogsz jönni, hogy rengeteg minden történt 365 nap alatt, amire büszke lehetsz, ami megváltoztathatta az életedet. Ami megváltoztatott téged.

Az egyik barátnőm mondta, hogy írjam össze az elmúlt évet, és anyukám is mindig mondja. És egészen eddig a pillanatig azt gondoltam, hogy egész  2018-ban egy dolgot sikerült elérnem,de most, hogy írom ezeket, egyre csak jönnek az elmúlt év történései, és habár nem mindegyik jó, és pozitív, azért idén is sokat változott az életem.

És rohadtul félelmetes. Mert néha könnyebben emlékezünk vissza a negatív, sikertelen dolgainkra, hogy még egy év, amit sikerült totálisan elbaltáznom. És nyilván benne van ez is.

De kérdem én, komolyan, volt már olyan, hogy ne lett volna valahogy?

Ugye látod magad előtt a Blaha Lujza téri aluljárót vasárnap este?

Orrodban érzed a húgy és aldehid szagot?

Te is iszkolsz néha a metró felé,vagy a következő feljáróhoz?

Igen, én is.

Nap, mint nap elmegyünk ugyanazok az emberek mellett, és vajon, hányszor gondolunk abba bele, hogy ezek az ,,ismerős idegenek", miért élnek az utcán?

Nem fogok mutogatni senkire sem, viszont én magamra szegezem az ujjam.

Én tipikusan az az ember vagyok, akire könnyű hatni egy kis félrebeszéléssel, könnyű hatni kétségbeesett nézéssel, de az évek alatt igyekeztem megedződni, és sokszor fel sem veszem a szemkontaktust, megyek céltudatosan előre, mert nem érdekel, mert félek, mert nem akarom, hogy fájjon.És egyszerre vagyok az az ember, aki sétál két banánnal az aluljáróban, és amikor utána szól egy néni, hogy adjak neki pénzt, gondolkodás nélkül rávágja, tetszik kérni az egyik banánomat?

De nem könnyű eljátszani ezt mindenkivel, aki kér.

És valószínűleg nem azért, mert én egy szívtelen dög vagyok, hanem mert nap mint nap belebotlok (persze más is), olyan emberekbe, akiknek szükségük van

Bármire.

Ételre

Piára

Ruhára

Pénzre

Otthonra

Emberségre.

,,Szégyenkezve néz fel rám két hajléktalan, ahogy megyek át a Vörösmarty utcán, a járda szélén ülve egyikük épp meghúzta a minősíthetetlen, ám kétségkívül olcsó flakonos bort, én pedig arra gondolok, mindez nem az ő, hanem a mi szégyenünk. (igen,az enyém is.)" /Kabai Lóránt/

Több millióan vagyunk a Földön, és bármennyire szeretnénk, nem tudunk mindenkinek adni. Nem tudunk mindenkit megmenteni, és ez nem is igazán a Mi feladatunk. 

Az emberek nem jókedvükből élnek az utcán, nem azért fekszenek le a hideg kőre, mert jót tesz a hátukra, és nem azért próbálják önteni magukba a piát és a drogokat, mert ez annyira jó buli. 

Hanem mert így elviselnek.

Ezek az emberek kikényszerülnek a szabad ég alá. Ha nyár van, ha tél. 

Azt nem állíthatom, hogy mindenki önhibáján kívül jut erre a sorsra, de nagyon sokan, tényleg, túl sokan lesznek azért hajléktalanok, mert ez a szar ország élhetetlen. 

Mert nem tudják fizetni a lakbért.

Mert kirúgják a munkahelyéről.

Mert mélyre küldte az élet.

És ahelyett, hogy változást hoznának ezeknek az embereknek az életében, változás helyett, változtatást tesznek, és azt is elveszik tőlük, ami nincs is nekik:

az otthont.

Mert igen, ez a nagy büdös helyzet, hogy ezeknek az embereknek, a "na most már ideje hazamenni", azt jelenti, hogy visszamegy a kijelölt kapualjba, a megszokott aluljáró, megszokott négyzeteire, a hierarchia által meghatározott padra. 

És aztán...

És aztán vagy túlélik az éjjelt, vagy nem.

És ki foglalkozik velük azután?

Te biztosan nem.

És valószínűleg én sem.

De a legnagyobb baj, hogy az ország sem.

"Nem hogy otthonunk, hazánk se legyen?!"

Hát nagyon így áll a harcihelyzet.

Az a legelkeserítőbb, hogy egyre inkább ez jellemzőbb Magyarországra. A problémákat nem megoldani kell, hanem elásni. 

Kezdjük a leggyengébbekkel.

Ássuk el mindet!

,,A gonosz hatalom az embert tünteti el, a tisztességes az embertelenséget!"       (Bruck András)

De remélem tudod, hogy mi leszünk a következők.

Molnár Péter, egy mondattal elmondott mindent, amit érdemes ízlelgetni, ha a holnaptól érvénybelépő határozat elindul:

,,Te is lehetsz hajléktalan"