Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Tengermoraj

blogavatar

Nehéz lenne sarkainál megfogni a gondolataimat, mint a tengert is. Mert végtelennek tűnő, át nem látható.

Követők

VéBarb

,,Otthon, hajlék, egy saját zug, fedél,kuckó,mindegy"

Ugye látod magad előtt a Blaha Lujza téri aluljárót vasárnap este?

Orrodban érzed a húgy és aldehid szagot?

Te is iszkolsz néha a metró felé,vagy a következő feljáróhoz?

Igen, én is.

Nap, mint nap elmegyünk ugyanazok az emberek mellett, és vajon, hányszor gondolunk abba bele, hogy ezek az ,,ismerős idegenek", miért élnek az utcán?

Nem fogok mutogatni senkire sem, viszont én magamra szegezem az ujjam.

Én tipikusan az az ember vagyok, akire könnyű hatni egy kis félrebeszéléssel, könnyű hatni kétségbeesett nézéssel, de az évek alatt igyekeztem megedződni, és sokszor fel sem veszem a szemkontaktust, megyek céltudatosan előre, mert nem érdekel, mert félek, mert nem akarom, hogy fájjon.És egyszerre vagyok az az ember, aki sétál két banánnal az aluljáróban, és amikor utána szól egy néni, hogy adjak neki pénzt, gondolkodás nélkül rávágja, tetszik kérni az egyik banánomat?

De nem könnyű eljátszani ezt mindenkivel, aki kér.

És valószínűleg nem azért, mert én egy szívtelen dög vagyok, hanem mert nap mint nap belebotlok (persze más is), olyan emberekbe, akiknek szükségük van

Bármire.

Ételre

Piára

Ruhára

Pénzre

Otthonra

Emberségre.

,,Szégyenkezve néz fel rám két hajléktalan, ahogy megyek át a Vörösmarty utcán, a járda szélén ülve egyikük épp meghúzta a minősíthetetlen, ám kétségkívül olcsó flakonos bort, én pedig arra gondolok, mindez nem az ő, hanem a mi szégyenünk. (igen,az enyém is.)" /Kabai Lóránt/

Több millióan vagyunk a Földön, és bármennyire szeretnénk, nem tudunk mindenkinek adni. Nem tudunk mindenkit megmenteni, és ez nem is igazán a Mi feladatunk. 

Az emberek nem jókedvükből élnek az utcán, nem azért fekszenek le a hideg kőre, mert jót tesz a hátukra, és nem azért próbálják önteni magukba a piát és a drogokat, mert ez annyira jó buli. 

Hanem mert így elviselnek.

Ezek az emberek kikényszerülnek a szabad ég alá. Ha nyár van, ha tél. 

Azt nem állíthatom, hogy mindenki önhibáján kívül jut erre a sorsra, de nagyon sokan, tényleg, túl sokan lesznek azért hajléktalanok, mert ez a szar ország élhetetlen. 

Mert nem tudják fizetni a lakbért.

Mert kirúgják a munkahelyéről.

Mert mélyre küldte az élet.

És ahelyett, hogy változást hoznának ezeknek az embereknek az életében, változás helyett, változtatást tesznek, és azt is elveszik tőlük, ami nincs is nekik:

az otthont.

Mert igen, ez a nagy büdös helyzet, hogy ezeknek az embereknek, a "na most már ideje hazamenni", azt jelenti, hogy visszamegy a kijelölt kapualjba, a megszokott aluljáró, megszokott négyzeteire, a hierarchia által meghatározott padra. 

És aztán...

És aztán vagy túlélik az éjjelt, vagy nem.

És ki foglalkozik velük azután?

Te biztosan nem.

És valószínűleg én sem.

De a legnagyobb baj, hogy az ország sem.

"Nem hogy otthonunk, hazánk se legyen?!"

Hát nagyon így áll a harcihelyzet.

Az a legelkeserítőbb, hogy egyre inkább ez jellemzőbb Magyarországra. A problémákat nem megoldani kell, hanem elásni. 

Kezdjük a leggyengébbekkel.

Ássuk el mindet!

,,A gonosz hatalom az embert tünteti el, a tisztességes az embertelenséget!"       (Bruck András)

De remélem tudod, hogy mi leszünk a következők.

Molnár Péter, egy mondattal elmondott mindent, amit érdemes ízlelgetni, ha a holnaptól érvénybelépő határozat elindul:

,,Te is lehetsz hajléktalan"

Tovább

Változik a Holdállás

Ragaszkodunk.

Ragaszkodunk megszokásokhoz, emberekhez, szavakhoz, napi rutinokhoz, elvekhez. 

Ragaszkodunk, mert ezek a dolgok azok, amik megalkotnak minket, jellemzőek a napjainkra, a viselkedésünkre. 

De néha eljön az a pillanat, amikor ezeket a megszokott,bevált dolgokat egyszerűen csak el kell engedni.

Nem mintha egyszerű lenne.

Mert egyszerű nap, mint nap ugyanazt a jóízű kávét lefőzni, ami elindítja a napot. 

Egyszerű megvenni ugyanazt a sampont, aminek imádod az illatát.

Egyszerű ugyanazokkal az emberekkel találkozni, körbe venni velük magunkat, akiket szeretünk, és elfogadtunk.

De rohadtul nem könnyű, elengedni azokat a dolgokat, amiket még ha imádtunk is egyszer, valamilyen oknál fogva, az életünk mégis követeli a változást.

Felkelhetsz úgy egy reggel, hogy basszus, le kell vágatni a hajam. De nem csak a végéből egy picikét, nem. Le akarsz vágatni belőle annyit, hogy a szinte derekadig érő hajad, már csak a válladig érjen. És lehet, hogy félsz tőle, de ott van benned az az izgalom, hogy úristen, vajon, hogy fogok kinézni.

Aztán felhívod a fodrászod, kérsz egy időpontot, és elindítod  azt a folyamatot, ami változást fog hozni. 

Pitiáner dolognak tűnik, hisz ez csak haj, úgyis megnő újra. Nincs jelentősége.

De mégis van. 

Nem feltétlen azért, mert meg fog változni a külsőd, de már az, hogy elhatároztad azt, hogy egy megszokott dolgot, lecserélsz valami újra... Na ez a nagy dolog.

Ezeket a döntéseket nem könnyű meghozni.

Mert miért is cserélnénk le a bevált dolgokat ismeretlenre? Miért kísérletezünk az újjal, amiben nem is lehetünk biztosak?

Millió oka lehet.

De a legfőbb talán az, hogy emberek vagyunk. 

Emberek, akik kibaszottul vágynak arra, hogy az életük rendezett legyen, hogy legyenek benne biztos pontok, és mégis, ezentúl is vágyunk az újra.

Vágyunk egy új ruhára, új munkahelyre, új barátokra, új ételekre, új helyekre, új zenékre, új élményekre.

Mert mi lenne akkor, ha egy idő után semmi sem változna körülöttünk...Ugyanúgy, ahogy az évszakok átváltanak egymásba, a megszokott utcák sem néznek ki kétszer ugyanúgy, és talán ezért van az, hogy nehezebb becsavarodni. Mert hiába kell végigsétálnod ugyanazokon az utcákon hónapokon keresztül, valami mindig változni fog. Minden reggel mások lesznek az emberek, más lesz a kedved, a hozzáállásod a naphoz, más lesz az időjárás, más lesz a forgalom.

Az a baromi nagy ég is, szinte másodpercenként változik, és ámulva bámulod, hogy ez mégis, hogy lehetséges. 

Nem könnyű meghozni ezeket a változtatásokat. 

Kurvára nem könnyű kivenni valakit az életedből, csak azért, mert nem értettétek meg egymást, vagy elmúlt az az érzés, ami még az elején bennetek volt, vagy egyszerűen csak kurvára nehéz elfogadni azt, hogy valami nem működik.

Mert nemrég, még az volt a változás, hogy belekerült valaki az életedbe, és úgy érezted, hogyha nem teszed meg, akkor életed végéig bánni fogod, de az is lehet, hogy hezitáltál, mert mindig megvan az esély arra, hogy az egész balul fog elsülni. 

De azért megpróbálod. 

Mert vágysz rá, vágysz az adrenalinra, vágysz az érzésekre, vágysz arra a kibaszott újra.

De nem csak te.

Mindenki.

Aztán a vége lehet az lesz, majd, hogy siratni fogod a levágott hajadat a fodrászüzletben, de az is lehet, hogy soha nem tapasztalt megkönnybülést fogsz érezni, miután lehullottak rólad a fürtök.

Lehet, hogy egy reggel úgy kelsz fel, hogy elfogyott a tej, és anélkül kell meginnod a kávéd.

Lehet, hogy a boltban nem lesz a kedvenc illatú samponod.

És az is lehet, hogy azoknak az embereknek, akiket megszerettél és elfogadtál, egyszerűen el kell menniük.

És Te mit csinálsz?

Megteheted azt, hogy reggel nem iszol kávét és majd útközben veszel, vagy megihatod tej nélkül.

Vehetsz más illatú sampont.

Aztán lehet tetszeni fog.

De az is lehet, hogy nem. Akkor is okosabb, és tapasztaltabb leszel. Következőleg tudni fogod, hogy mit nem szeretnél, mire nincs szükséged.

Vagy éppen mire van.

Egyet biztosan tudok mire van szükségünk:

változásra.

Tovább

Hazudj, ha tudsz, ha mersz, vagy, ha van bőr a képeden

Ki ne esett volna még bele a hazugság által kialakított puha, ám ármányos kényelembe, amikor már kénytelen vagy egymásra halmozni a füllentéseket, csak, hogy sikerüljön alátámasztani, a már kitalált "valóságot".

De vajon mikor fogsz belefulladni?

Sokat gondolkodom azon, hogy milyen okból is kezdünk el kitalálni, vagy átformálni tényeket?

A legjobb és egyben legbénább szöveg "nem akartam fájdalmat, vagy csalódást okozni neked..." tehát logikus, hogy a kíméletes palánkon átbaszásra szavazunk, mert könnyebb, és senki sem sérül.

Csak, hogy vannak ezek a jó kis mondások, amit utáltam, ha anyukám gyerekkoromban a fejemhez vágott

A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sántakutyát.

Nem engem, hanem magadat csapod be.

satöbbisatöbbisatöbbi.

Pedig nekem is csak az volt a célom, hogy fent tartsam a szüleim, és a köztem lévő bizalmat és szeretetet, és a világért sem akartam őket megbántani azzal, hogy mondjuk rosszul viselkedtem.

Hát nem kegyes hazugság ez is? Akkor mégis miért vettek elő miatta...

Aztán hazudunk azért is, hogy a saját malmunkra hajtsuk a vizet, hazudunk, hogy valakit bemárthassunk és visszahúzzunk, hazudunk, mert egyszerűen csak ciki valami, de legfőképp hazudunk akkor, amikor már tükörbe sem merünk nézni a szégyentől, mert tudjuk, hogy az, amit tettünk, vagy éppen még most is teszünk, az tulajdonképpen megbocsáthatatlan.

Ezért csak úszunk az árral.  Úszunk, mert ha nem tennénk, szembe kellene néznünk a bűnnel, azzal minden felszínre kerülne, és ki tudja, hogy el tudnánk-e fogadni a következményeket.

És ugye, mi kibaszott gyávák vagyunk.

Ezért csak úszunk, és szemrebbenés nélkül hazudunk másnak, és, ahogy anyukám mondja mindig, hazudunk magunknak. 

Meggyőzzük saját magunkat, hogy az amit teszünk, az úgy helyes, és már különbséget sem tudunk tenni igazság,és hazugság között. Kinek mi, nem igaz?

Hogy tudunk táncolni, ha közben forog velünk a Föld?

Az igazi kérdés csak az igazából, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor ezek a hazugságok, füllentések, átverések egyszer csak kibuggyannak, és nem csak a zsákból, amit emiatt cipelsz, hanem a mellkasodból, és elsorvasztod azt, akit éppen meg akartál óvni, és az a bizalom, amit évek óta építettél, vagy alakítottatok, végül semmivé lesz...

Mondd, meddig bírod?

Meddig?

Tovább

Most akkor felnőtt vagyok, vagy gyerek még?

Lehetek az utóbbi? Kérlek anyu! Légyszi!

Biztosan mindenki emlékszik arra az időszakra, amikor az oviban azt kezdtük  el játszani, hogy felnőttek vagyunk.

Tudod, a papás-mamás, amikor a ropit ciginek imitáltuk, főztünk, mint az anyukák, a fiúk meg bürrögtették a kereket az udvaron, mert nyilván, ugye ilyen felnőttnek lenni.

Sürgettük az időt, hogy végre iskolába járhassunk, és ne kelljen a felesleges délutáni alvással tölteni az időt, mert hát, ugye, az a dedósoknak való. Mi meg már nagy gyerekek voltunk a javából, igen.

egészség felnőtt gyerek

Aztán jött az a bizonyos serdülő kor, amikor a legidegesítőbb dolog az anya meg az apa volt, akik minden áron meg akarták mondani, a már felelősségteljes nagykölöknek, hogy már pedig 11-re itthon vagy, nem vagyok óvodás, hagyjál már.

Hát persze.

Álmodozni arról, hogy milyen jó lesz felnőttnek lenni, amikor saját pénzem lesz, amit arra költhetek, amire akarok, hogy utazni fogok, és lesz saját lakásom, meg venni fogok egy kutyát, meg a többi. Vagy csak, hogy töltsem már be a 18-at, aztán hadd vehessem meg magamnak a piámat. Fckyeah.

Felnőttség. Királyság. Rajság.

egészség felnőtt gyerek

A napokban átestem egy méretes tüszős mandulagyulladáson,( az elmúlt négy hónapban már harmadjára), de ezúttal távol minden biztonságos körülménytől, ami azt sugallta volna, hogy ne aggódj, otthon vagy, és minden rendben lesz.

Hétfőn este már éreztem, hogy jön a kaki csőstül, a keddet végig aludtam, de azért a délutáni műszakra összeszedtem magam, bementem dolgozni. Rohadtul fáztam kint ahogy mentem a rendelőbe, de gondoltam, majd a melóban megnézetem az orvossal a torkomat, és fel is ír valamit.

A műszak végére eljutottunk oda, hogy szemügyre vegyenek, uh, jókoró tüszős mandula, meg láz is, jobb lesz ha hazamész. 

Kiváltottam a gyógyszereimet a közeli gyógyszertárban, 5000 Ft. Pont az aznapi keresetem. Aztán vártam a buszra. Még szinte soha nem éreztem magam ilyen elveszettnek, és gyengének. Vacogtam a megállóban, a testem persze forró volt, de mindenem remegett, és végtelen hosszúnak tűnt, az amúgy is 50 perces hazautam. A villamos megállóban megint várnom kellett, fel-alá járkáltam, hogy legalább egy kicsit melegítsem magam, de annyira gyenge voltam, hogy nem sokat segített. Megálltam a Lidl-ben is, venni egy-két kaját, tekintettel arra, hogy holnap rohadtul nem lesz kedvem kimozdulni. Ahogy álltam a karommal közrefogott holmik között, éreztem, hogy lassacskán feladják az izmaim a szolgálatot, és kicsúszni látszott az ásványvíz a kezem közül. Nagy nehezen azért hazavergődtem.

Az elkövetkezendő három nap alatt, kettőből biztos voltam abban, hogy én itt fogok egyedül meghalni. Mintha semmilyen kezelésre nem reagáltak volna ezek az abnormálisra nőtt gombócok a torkomban, nem tudtam nyelni, nem tudtam enni, nem tudtam aludni, tömtem magamba a fájdalomcsillapítókat, és vártam a messiást.

De tudod mi volt mégis a legrosszabb?

Hogy feküdtem az ágyban összegubózva, majdnem az arcomra folyó nyállal, és arra gondoltam, hogy én nem akarok még felnőtt lenni. Ha nekem egyedül kell végigvergődnöm ezeken, akkor köszönöm, nekem ennyi elég volt.

És persze még sem voltam egyedül, mert a tesóm is meg a barátnőm is hozott gyógyszert, meg dolgokat (ami +5000ft). És külön hívott apa is, meg anya is, sőt még a mama is, hogy jól vagyok-e, gondolnak rám, ezt csináljam, meg azt csináljam.

De piszokul egyedül voltam mégis.

egészség felnőtt gyerek

Mert éjszaka ketten maradtunk a fájdalommal, ezzel a mocskos két nappal, ami egy egész hétnek tűnt, és senki nem takart be az éjszaka közepén, és senki nem tudta megkérdezni, hogy lélegzek-e még egyáltalán.

És két fájdalmas nyelés közben csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, lenne most otthon lenni, hogy az anyukám megöleljen, apa meg megpuszilja a homlokomat, és az öcsém meg megkérdezze, hogy na mi van te kis kolbász. 

egészség felnőtt gyerek

Aztán persze tudom, hogy ez még nagyon az eleje ennek a fantomképnek, ez még semmi, ez még bikfity, de itt van. Ma elutaltam 34400 Ft-ot kreditekre. Azért fizetek, mert több tárgyat vettem fel, mert tanulok. Ebben a három napban elköltöttem majdnem 50.000 ft-ot úgy, hogy ki sem tettem a lábam itthonról. Milyen jó,nem? És persze nem is kerestem semmit.

Éljen az egyetemistalét, meg a magány! Legyél felnőtt, mer az király!

Csak nem tudom, mikor fogok eljutni oda, hogy azokat az álmokat, amiket megálmodtam a felnőtt korra áhítozás közben, mikor fogom megvalósítani.

Ha valaki tud valami megoldást szóljon kérem! Mert egyelőre ez a felnőttkedés nagyon nem fun. Köszi!

Ui.: Hiányzik az anyukám, meg az apukám, de szerintem erre rájöttetek.

Haza akarok menni!

egészség felnőtt gyerek

Tovább

Felnőtt mindennapok, gyerekekkel született jóság

Mint tudjuk, nincs is kellemesebb, mint felkelni a hajnali órákban, tudva, hogy kint, minden tiszta latyak, hideg van, és a dzsuva minden értelemben csak egyre több lesz.

Tudva azt, hogy a hó miatt, az utazási viszonyok valahogy Magyarországon egy pillanat alatt megakasztják a dolgozni akaró, iskolába járó emberek életét, elindulok negyed órával hamarabb, hogy még 10 perccel előbb beérjek az első munkanapomra, ami természetesen kint van a város végében Rákospalotán.

Szépen felszállok az egyes villamosra, amivel egy megállót sem tudtunk megtenni, mert valamilyen oknál fogva 10 percen keresztül álltunk, a Puskás Ferenc Stadion és a Hős utca között. Minekután nagy nehezen sikerült megindulni, a villamos persze tele lett emherekkel, mivel az előző villamos nem tudta felvenni őket. Nyilván.

Ó, mondd miért.

Aztán Zuglóban leszálltam,a szemem előtt szépen elsuhant az 5-ös busz, ami kb. az egyetlen járat, ami kivisz Rákospalotára, és amíg elment előttem legalább 10, ha nem több Újpalota meg mittomén milyen busz, addigra az enyém nagyjából 10-12 perccel később befutott.

Ami természetesen megint tömve volt, persze ezek lehet, hogy amúgy is állandóan tele vannak, amivel nincs is baj, csak, hogy amikor konkrétan át kell tipornom a másikon azért, hogy leengedjen végre, az az én lelkiismeretemnek is fájdalmat okoz. Mert hiába kérek sűrű elnézéseket, úgy néznek rám, mintha gyilkoltam volna.  Pedig tényleg nem.

Aztán ezeket a fájdalmakat félre téve, azért az emberek csak nem olyan rosszak, mert hála istennek, vannak gyerekek a Földön, akik ezeken a kicseszett reggeleken is fel tudják vidítani a szívem.

Egy kisfiú, a nagypapájaval ült. Vagyis a kisfiú mellett egy néni volt, a papája oldalt állt, hogy nehogy leessen a kisfiú egy nagyobb fékezésnél. 

A kisfiú önfeledten, hangosan beszélgetett a nénivel és a nagypapájával, mosolyogva hallgattam, miközben olykor-olykor felökleltem egy-két embert a hátizsákommal.

Amikor leszállt a néni, a kisfiú hangosan kiabált utána, hogy sziaaaaaaaaaaaaaaaaaa néééniiiiii, sziiiiiiiiiiiiiiiaa nééééééééééééééniii.

Ezen komolyan hangosan felnevettem.

Ezután beült mögéjük egy anyuka a kisfiával. A továbbiakban nevezzük ezt a két srácot Tobinak, és Pocónak. Tobi hátrafordult és fennhangon nyomatták a következő társalgást.

Tobi: Mi oviba megyünk a papával

Pocó: Igeeen, mi is.

Tobi: Én Rákospatak utcai oviba járok

Pocó: Éééén issss. Nem sokára le kell szállni.

Pocó anyukája rászólt, hogy üljön vissza a helyére, mert be fogja ütni a fejét.

Tobi: Igen, jobban tennéd, ha szót fogadnál anyukádnak. 
( Miközben ő, az ülésen térdelve magyaráz)

És ezt még lehetne folytatni, meg fokozni. Elképesztő, hogy ezek az apró kis gyerekek, képesek tök idegen emberekkel olyan kapcsolatot kialakítani, mintha már ezer éve hétmérföldes barátságot ápolnának. 

Mi meg állunk egymás mellett, mintha nem is látnánk a másikat, és csak akkor nézünk fel undorral a szemünkben, amikor valaki oldalba lökött, vagy összetaposott.

Sokszor csak belefásulunk a napokba, mérgelődünk azon, hogy késünk tíz percet a munkahelyünkről, vagy bárhonnan, és közben elfelejtünk gyereknek lenni, elfelejtünk élni.

Később fel akart szállni a buszra egy kisfiú, de amikor lépett, megbotlott,és elesett. Egy bácsi segített neki felállni, aztán lesütött szemmel fogta anyukája kezét, és markolászta a lábaszárát, zavarban volt, meg fájt is  neki valószínűleg.

Rámosolyogtam, és mintha látta volna rajtam, hogy azt mondom a szememmel, hogy, nyúl háj, daru háj, ha meggyógyul majd nem fáj, visszamosolygott.

Útközben még sokáig szemeztünk, le-lesütötte a szemét, aztán amikor felnézett, és rámosolyogtam, ő visszadobott egy-egy újabb mosolyt.

Amikor leszállni készültek, látszott rajta, hogy felbátorodott, és integetni kezdett bőszen, és vigyorgott hozzá.

Amikor a járdán álltak, az anyukája még mindig a kezét fogta, és mikor rászólt, hogy figyelj rám, ő továbbra is engem nézett, integetett és mosolygott.

Köszönöm Nektek, ti semmit sem sejtő, jónak született gyerekek, hogy megmelengetitek a szívemet, és az olyan borzalmas reggeleken is elolvasztjátok a havat, mint a tegnapi.  Maradjatok ilyenek.

Kár,hogy mind felnövünk egyszer. Kár, hogy mások rosszul nevelnek minket. De a gyerekek emlékeztethetnek arra, hogy mi is voltunk ilyenek, és soha nem késő kicsit gyereknek lenni.

A buszról már úgy szálltam le, hogy elsöprődött bennem minden rossz érzés a reggellel kapcsolatban, és tök jól sikerült az első napom. 

Tovább
«
12