Mint tudjuk, nincs is kellemesebb, mint felkelni a hajnali órákban, tudva, hogy kint, minden tiszta latyak, hideg van, és a dzsuva minden értelemben csak egyre több lesz.
Tudva azt, hogy a hó miatt, az utazási viszonyok valahogy Magyarországon egy pillanat alatt megakasztják a dolgozni akaró, iskolába járó emberek életét, elindulok negyed órával hamarabb, hogy még 10 perccel előbb beérjek az első munkanapomra, ami természetesen kint van a város végében Rákospalotán.
Szépen felszállok az egyes villamosra, amivel egy megállót sem tudtunk megtenni, mert valamilyen oknál fogva 10 percen keresztül álltunk, a Puskás Ferenc Stadion és a Hős utca között. Minekután nagy nehezen sikerült megindulni, a villamos persze tele lett emherekkel, mivel az előző villamos nem tudta felvenni őket. Nyilván.
Ó, mondd miért.
Aztán Zuglóban leszálltam,a szemem előtt szépen elsuhant az 5-ös busz, ami kb. az egyetlen járat, ami kivisz Rákospalotára, és amíg elment előttem legalább 10, ha nem több Újpalota meg mittomén milyen busz, addigra az enyém nagyjából 10-12 perccel később befutott.
Ami természetesen megint tömve volt, persze ezek lehet, hogy amúgy is állandóan tele vannak, amivel nincs is baj, csak, hogy amikor konkrétan át kell tipornom a másikon azért, hogy leengedjen végre, az az én lelkiismeretemnek is fájdalmat okoz. Mert hiába kérek sűrű elnézéseket, úgy néznek rám, mintha gyilkoltam volna. Pedig tényleg nem.
Aztán ezeket a fájdalmakat félre téve, azért az emberek csak nem olyan rosszak, mert hála istennek, vannak gyerekek a Földön, akik ezeken a kicseszett reggeleken is fel tudják vidítani a szívem.
Egy kisfiú, a nagypapájaval ült. Vagyis a kisfiú mellett egy néni volt, a papája oldalt állt, hogy nehogy leessen a kisfiú egy nagyobb fékezésnél.
A kisfiú önfeledten, hangosan beszélgetett a nénivel és a nagypapájával, mosolyogva hallgattam, miközben olykor-olykor felökleltem egy-két embert a hátizsákommal.
Amikor leszállt a néni, a kisfiú hangosan kiabált utána, hogy sziaaaaaaaaaaaaaaaaaa néééniiiiii, sziiiiiiiiiiiiiiiaa nééééééééééééééniii.
Ezen komolyan hangosan felnevettem.
Ezután beült mögéjük egy anyuka a kisfiával. A továbbiakban nevezzük ezt a két srácot Tobinak, és Pocónak. Tobi hátrafordult és fennhangon nyomatták a következő társalgást.
Tobi: Mi oviba megyünk a papával
Pocó: Igeeen, mi is.
Tobi: Én Rákospatak utcai oviba járok
Pocó: Éééén issss. Nem sokára le kell szállni.
Pocó anyukája rászólt, hogy üljön vissza a helyére, mert be fogja ütni a fejét.
Tobi: Igen, jobban tennéd, ha szót fogadnál anyukádnak.
( Miközben ő, az ülésen térdelve magyaráz)
És ezt még lehetne folytatni, meg fokozni. Elképesztő, hogy ezek az apró kis gyerekek, képesek tök idegen emberekkel olyan kapcsolatot kialakítani, mintha már ezer éve hétmérföldes barátságot ápolnának.
Mi meg állunk egymás mellett, mintha nem is látnánk a másikat, és csak akkor nézünk fel undorral a szemünkben, amikor valaki oldalba lökött, vagy összetaposott.
Sokszor csak belefásulunk a napokba, mérgelődünk azon, hogy késünk tíz percet a munkahelyünkről, vagy bárhonnan, és közben elfelejtünk gyereknek lenni, elfelejtünk élni.
Később fel akart szállni a buszra egy kisfiú, de amikor lépett, megbotlott,és elesett. Egy bácsi segített neki felállni, aztán lesütött szemmel fogta anyukája kezét, és markolászta a lábaszárát, zavarban volt, meg fájt is neki valószínűleg.
Rámosolyogtam, és mintha látta volna rajtam, hogy azt mondom a szememmel, hogy, nyúl háj, daru háj, ha meggyógyul majd nem fáj, visszamosolygott.
Útközben még sokáig szemeztünk, le-lesütötte a szemét, aztán amikor felnézett, és rámosolyogtam, ő visszadobott egy-egy újabb mosolyt.
Amikor leszállni készültek, látszott rajta, hogy felbátorodott, és integetni kezdett bőszen, és vigyorgott hozzá.
Amikor a járdán álltak, az anyukája még mindig a kezét fogta, és mikor rászólt, hogy figyelj rám, ő továbbra is engem nézett, integetett és mosolygott.
Köszönöm Nektek, ti semmit sem sejtő, jónak született gyerekek, hogy megmelengetitek a szívemet, és az olyan borzalmas reggeleken is elolvasztjátok a havat, mint a tegnapi. Maradjatok ilyenek.
Kár,hogy mind felnövünk egyszer. Kár, hogy mások rosszul nevelnek minket. De a gyerekek emlékeztethetnek arra, hogy mi is voltunk ilyenek, és soha nem késő kicsit gyereknek lenni.
A buszról már úgy szálltam le, hogy elsöprődött bennem minden rossz érzés a reggellel kapcsolatban, és tök jól sikerült az első napom.
