|
Kiragadtam belőled is egy darabot magamnak. Mint mikor a kék gyurmát beleilleszted a pirosba. Nyomod és gyúrod, de nem lila lesz belőlük, hanem egymásba olvadt, különálló színek.
Nem akarom, hogy a részem legyél, de úgy tűnik, erről nem magam döntök. Nem vagy már itt, csak a múltunk az, ami nem változik. Gyurmák vagyunk, megformált puha alakok. Egy-egy darab egymásból, egy szín folt, vagy sötét lenyomat. Talán mindkettő. Ujjlenyomat.
Sok mindenre nem emlékszem már. De nem azért, mert felejteni akarok, csak valahogy minden nappal torzul a formád, elveszti a valóságát számomra, és valaki más pedig újra formál, színt ad saját magából. Téged is, engem is.
Alakítottuk egymást, néha gondosan, megfontoltan, szerelemmel, olykor pedig durván, két kézzel püföltük a másikat, hogy hasonlítsunk egymásra egy kicsikét. Magamat láttam benned, talán ez tetszett igazán, szerelmes voltam abba, hogy képesek voltunk egymásba olvadni.
Az idő múlásával persze mind a ketten megkeményedtünk, és már nem akartunk semmit sem a másikból, hagytuk, hogy kiszáradjunk, torzan, befejezetlenül.
Azóta jöttek már többen is, mondták, majd én felmelegítelek a tenyeremben, gyere csak közelebb, itt biztonságban vagy. Nem tudom.
Már látom, hogy nem feltétlen kell ahhoz bárki is, hogy újra megpuhuljak és alakítsam a félbehagyott képemet. Tisztábban állok magam előtt, nézegetem a bennem hagyott foltot, ami már igaz, hogy idegennek tűnik, mégis úgy érzem, nem lennék ugyanaz nélküle.
Nézem a foltot, és tetszik amit látok. Mert már nem hasonlít rád. Nem hasonlítunk egymásra.
Egymásba illesztett kék és piros gyurmák vagyunk. Nyomtuk, és gyúrtuk egymást, de nem lila lett belőlünk, hanem egymásba olvadt, különálló színek.
|
Nehéz lenne sarkainál megfogni a gondolataimat, mint a tengert is. Mert végtelennek tűnő, át nem látható.
Követők
Gyurmázz velem
2017. október 10. 23:22
1
