Sokszor azt hiszem, hogy nekem van a világon a legjobb anyukám. Máskor meg azt, hogy a legrosszabb.
Olyan ő, mint a hullámvasút, vagy, mint a savanyúcukorka, mert hát, hogy lehet már egy cukor savanyú?
Mégis szeretem.
Na, ilyen anya is. Mert az egyik pillanatban még puszilgat, a másikban pedig utánam vágja a házi feladatomat. Olyankor csak nézek döbbenten, hogy mégis mi történt vele két perc alatt. De jobban teszem, ha nem szólok semmit, mert a végén még én húzom a rövidebbet, azt meg ugye nem szeretném.
Anya amúgy elég félelmetes.
Sokszor azt hiszem, hogy boszorkány lehet, de legalábbis van otthon egy varázsgömbje, mert, hogy mindent tud már azelőtt, hogy hazaértem volna.
Milyen jegyet kaptam, mit vettem a boltban egy marék apróból, kit kísértem haza, verekedtem-e a folyóson, vagy kivel beszélgettem az utcán, tényleg mindent.
Úgyhogy nem is értem, miért lesz mérges, amikor a „mi volt az iskolában?” kérdésre csak annyit mondok, hogy semmi. Miért akarná hallani még egyszer, ha élőközvetítésben már végignézhette az egészet.
Anya amúgy mágikus varázserővel rendelkezik. Mert egy puszival bármit helyre tud hozni. Vannak krémjei, amiktől elmúlnak a kiütéseim, de azt hiszem, a pocimra adott puszi lehet a titok.
De ez még semmi.
A puszta kezével meg tudja állapítani, hogy lázas vagyok-e. Ez főleg akkor megy neki a legjobban, amikor nem akarok iskolába menni.
Egyébként elég sokat kiabál, elvileg azért, mert mért nem lehet szót fogadni, miért kaptál fekete pontot, nincs hétköznap csavargás, rakd fel a cipődet, meg ilyenek.
Ilyenkor sajnálom kicsit, biztos nem tesz jót a hangszálainak a sok ordibálás.
De elvégre, valahogy fent kell tartanunk a kettőnk közötti, egészséges kapcsolatot.
Amúgy elég megbocsájtó típus. És annak ellenére, hogy néha feljönnek az „elvesztetted a bizalmamat”, meg a „soha többet”, „egy hét szobafogság” és hasonló mondatok, minden alkalommal kapok egy új esélyt.
Na látod már milyen szuper anyukám van?
Nem szeretem sírni látni anyát. Amikor csalódottan áll előttem, nem szól, és látom, ahogy lassan meggyűlik a szeme könnyel, piros lesz az arca, és szorítja az ajkait.
Olyankor egy óriási gombóc van a torkomban, és mindent, de mindent visszaszívnék, csak, hogy ne látnám rajta azt a végtelen szomorúságot, amit én, okoztam neki.
Anya amúgy elég vicces. És állandóan apró meglepetéseket csinál. Például, ha csomagol uzsit, ír üzeneteket a szalvétára. Anyánál nem számít, hogy hány évesek vagyunk, akkor is jár nekünk a szalvéta-üzi. Egyszer a nővérem osztálykirándulásra ment, és az volt a szalvétáján: Érezzétek jól magatokat! Ugye elmondod, ha csókolózol? Ugye el? "
Tök ciki, de azért vicces, még szerencse, hogy nekem nem ír ilyeneket, mindenki rajtam röhögne.
Ha már itt vagyunk, elmondom, csak, hogy tudd, az én anyukám a legjobb szakács a világon, és nem, nem a tiéd.
Tudod, sokszor eltűnődöm azon, hogy képes ennyi mindent magában hordozni, hogy van neki ezer, meg ezeregy képessége, hogyan lehet, hogy mindig tudja, mit kell mondani, hogy mire van szükségem, mikor kell mennem a programokra, hogy ebéddel vár, hogy eljön értem, hogy bármikor, ha hívom, a segítségemre van, és tényleg csak akkor mondd nemet, ha minden kötél szakad.
Hogy lehet, hogy ő egy végtelen hosszú hullámvasút, egy soha le nem nyelhető savanyú cukorka, aki tényleg minden egyben, jó és rossz, ember, tündér, varázsló, bohóc, szakács, takarítónő, bíró, rendőr, orvos, katona.
Anya.
Aztán, a nagy tűnődésekben mindig oda lyukadok ki, hogy talán mindennek én vagyok az oka.
