Fura, hogy minden alkalommal amikor belenézek a tükörbe, valahogy mindig másnak látom magamat, a tekintetem, az arcom, a hajam, valahogy pillantról pillantra változik, közben mégis ugyanaz maradok.
Te szoktál így érezni?
Azon is mindig elszörnyedek, hogy az összes képen teljesen máshogy nézek ki, mint amilyennek elképzelem magamat, és olykor eltűnődöm azon, hogy vajon mások is ilyen csúnyának látnak?
Mi az az egészséges önkép?
Igazából nem tudom, hogy én meg tudom-e rendesen fogalmazni. Meg lehet nem is az a lényeg.
Én úgy látom, hogy sokan azokra a mintákra építjük a személyiségünket, amit a társadalom "normálisnak" diktál, próbálunk beilleszkedni, próbáljuk megszerettetni magunkat azért, hogy végre úgy érezzük magunkat, ahogy azt kell, teljesnek.
Csakhogy ez a megfelelési kényszer, amit sokszor tanúsítunk a körülöttünk lévőknek, a social media-nak, azoknak az embereknek az utcán, akiket valószínűleg sohasem látunk többet.
Ezek a megfelelések persze nem minden esetben kell, hogy vonjanak maguk után negatív tartalmat. Hisz ki ne szeretne megfelelni a szüleinek, hogy bebizonyíthassuk nekik, hogy nem hiába neveltek minket olyannak, mint amilyeneknek mindig is akartak. Teljesnek.
Ki ne szeretné, hogy a munkahelyén, végre elismerjék a munkáját, a kitartását, a szorgalmát, a személyiségét?
Mindig küzdünk valamiért, mindig formálódunk valami kedvéért, de ez általában segít abban, hogy tényleg azokká legyünk, akik mindig is akartunk lenni. Teljesek.
Nehéz lenne megragadni azt, hogy mi is az egészséges önkép.
Hisz annyira tűnékenyek vagyunk, mint a tenger, vannak jobb, és vannak rosszabb napok, olyankor valahogy másképp látjuk magunkat minden oldalról. De ez azt hiszem egészséges.
Próbálgatjuk magunkat egyik percben, a másik évben, holnap, és azután, feszegetjük a határait annak, amik vagyunk, hogy mennyit bírunk, mit látunk magunk előtt, miben tudnék jobb lenni, vagy éppen miért vagyok rosszabb, minden nap megvizslatom magamat a tükörben, és konstatálom, ez vagyok én.
Barbi vagyok, 22. Hol vörös, hol lila a hajam, de általában a vörös pingmentjeim kilökik magukból a többi színt, mert úgy gondolják, uralkodhatnak a hajamon. De én nem adom fel. Ha belenézek a tükörbe, és mosolyogni kezdek, látom a vonalakat az arcomon, a 0.5 mm-es foghézagomat, látom, hogy fentebb csúszik a szemem, és valahogy megváltozik minden.
Barbi vagyok, 22. Egyetemista, és reménytelen álmodozó. Hiszek abban,hogy egyszer lehetőségem lesz pandát fogni a kezeimben. Még mindig meggyőződésem, hogy valahol ebben a kicseszett nagy világban, vár még rám valahol, valaki, hogy végre azért szeressen, ami vagyok.
Szeressen minden egyes óriás gyűrűmmel, minden foghézagommal, az összes szarkazmusommal, az öleléseimmel, a tornacipőmmel, a panda mániámmal, az összes tüsszentésemmel.
Ne leszedni akarjon rólam dolgokat, hanem értse meg, hogy én a hibáimmal együtt vagyok teljes.
Mint, ahogy mindenki más.
Mennyiszer beleestem már abba a hibába, hogy próbáltam teljesen más képet adni magamról, mint aki valójában vagyok. Alakítani úgy magam, hogy az majd talán tetszeni fog másnak. És lám, nem sikerült megváltoznom, mert én ettől sokkal jobban szeretem magamat, mintsem foltozzam a hiányokat más kedvéért.
Feleslegesen aggatjuk magunkra a negatív jelzőket. Csúnya, nagyfog, csámpás, barna, kövér, túlszőrös, túlalacsony, túlmagas, nemelégjó, száraz, reménytelen, semmirekellő, tehetségtelen, nagysegg, kismell, nagyszáj, kisszem.
A társadalom elítél, és leír. Mindenkit. Nincs igazán kívétel, egyik ember, a másikat,ha ismeri, ha nem, már pontozta, lemérte, vizslatta, fintorgott rá, és meg is született a döntés: te ilyen vagy.
De ezek csak képek. Nézőpontok. Érdektelenek. Ítéletek.
Miért kellene hagynunk, hogy mások mondják meg, minek, és kinek érezzük magunkat. Amikor ez a mi kezünkben van. A saját tükrünkben. Bennünk.
Talán az az egészséges önkép, amikor minden alkalommal, amikor belenézünk a tükörbe, és még, ha idegennek is tűnünk hirtelen magunknak, eltudjunk mosolyodni, és azt mondani, hát, most ilyen vagyok. De még nincs vége a napnak.
